Címke: Karácsony

Karácsony

 

 

 

Antoine de Saint-Exupéry: Fohász

Uram, nem csodákért és látomásokért fohászkodom, csak erőt kérek a hétköznapokhoz.

Taníts meg a kis lépések művészetére!

Tégy leleményessé és ötletessé, hogy a napok sokféleségében és forgatagában idejében rögzítsem a számomra fontos felismeréseket és tapasztalatokat!

Segíts engem a helyes időbeosztásban!

Ajándékozz biztos érzéket a dolgok fontossági sorrendjében, elsőrangú vagy csak másodrangú fontosságának megítéléséhez!

Erőt kérek a fegyelmezettséghez és mértéktartáshoz, hogy ne csak átfussak az életen, de értelmesen osszam be napjaimat, észleljem a váratlan örömöket és magaslatokat!

Őrizz meg attól a naiv hittől, hogy az életben mindennek simán kell mennie!

Ajándékozz meg azzal a józan felismeréssel, hogy a nehézségek, kudarcok, sikertelenségek, visszaesések az élet magától adódó ráadásai, amelyek révén növekedünk és érlelődünk!

Küldd el hozzám a kellő pillanatban azt, akinek van elegendő bátorsága és szeretete az igazság kimondásához!

Az igazságot az ember nem magának mondja meg, azt mások mondják meg nekünk.

Tudom, hogy sok probléma éppen úgy oldódik meg, hogy nem teszünk semmit.

Kérlek, segíts, hogy tudjak várni! Te tudod, hogy milyen nagy szükségünk van a bátorságra.

Add, hogy az élet legszebb, legnehezebb, legkockázatosabb és legtörékenyebb ajándékára méltók lehessünk!

Ajándékozz elegendő fantáziát ahhoz, hogy a kellő pillanatban és a megfelelő helyen – szavakkal vagy szavak nélkül – egy kis jóságot közvetíthessek!

Őrizz meg az élet elszalasztásának félelmétől!

Ne azt add nekem, amit kívánok, hanem azt, amire szükségem van!

Taníts meg a kis lépések művészetére!

 

Áldott és Szeretetteljes, Békés, Boldog Ünnepeket kívánunk Önnek és Szeretteinek!

Dusik Andrea

 

 

 

 

 

 

 

 

Az élet kincsesládája – Karácsony, a szeretet ünnepe

empirium

 

Egy érzés, ami kézzelfoghatatlan, amire mindenki vágyik, ami már a gondolati fogantatás pillanatától végigkíséri az életünket. Hiszen az édesanya már akkor szereti gyermekét. Ebben a szeretetben cseperedünk, együtt fejlődünk vele. Tudjuk, hogy mindig velünk van, nem keletkezett, nem kialakult, nem örököltük, hanem mindig is volt, van és lesz.

Nem tudjuk pontosan, hogy mikor és hogyan, ám kialakul, hogy vágyunk a szeretetre. Nincs semmi fontosabb, mint a számunka legfontosabb személy figyelme és szeretete. Gyermekként az édesanya az első, aki figyel ránk, aki apró rezdülésekkel, mozdulatokkal, kedves, biztató mosolyával, lágy ölelésével, gyengéd tekintetével gondoz és terelget bennünket.

Emlékszem rá, ahogy az én édesanyám érintette az én drága pici babámat. Le sem kell hunynom a szememet, és látom, érzem a mozdulatát, ahogy megfogta és felemelte a csöpp kis fejét. A szemembe könnyek szöknek, a testemet bizsergés járja át, mert idáig sugároz az a szeretet, amit Ő akkor, ott, 12 éve átnyújtott –nekünk. Most is érzem az erejét.

Talán ezért fáj annyira, ha a való világba belépve valaha is megvonják tőlünk. Sajnos a szeretetlenség oly jellemző korunkban.

Ön mit szeret?

A pénzt? A pénzért kapható tárgyakat, élményeket? A tárgyakkal, élményekkel megszerezhető érzéseket? Pótolható-e pénzzel, ajándékokkal a szeretet?

Nézze meg a karácsonyt!

A SZERETET ÜNNEPE. Micsoda gyönyörű, fennkölt kifejezés.

És mi mit teszünk? Ajándékok után rohangálunk, mert ebben az ostoba fogyasztói társadalomban azt nevelik belénk a folyton-folyvást szemünk elé kerülő plakátok, reklámok, hogy az ünnep csak akkor lesz fényes, ragyogó, ha sokba kerül. Sőt ezt tegye meg erején felül is, akár kölcsönből. Szeretet-e a karácsonyi nagybevásárlás? És mi lesz jövőre? És azután? És az elkövetkező hét évben?

Én is ezt hittem. Azt hittem, hogy roskadásig kell zsúfolnom az ünnepi asztalt olyan különleges ételekkel, italokkal, édességekkel, amiket hétköznapra soha eszembe nem jutna megvenni és az asztalra tenni.

Aztán jönnek az ünnepi magazin-számok csodásabbnál csodásabb, és ennek megfelelően bonyolult és időigényes ünnepi menükkel. És milyenek vagyunk? Beleszeretünk valamelyikbe –persze, amelyik nekünk a legszimpatikusabb, és egyáltalán nem biztos, hogy egy családi szavazáson nyert volna- és elhatározzuk, hogy meglepjük vele a szeretet jegyében a családunkat.

Micsoda óriási hiba volt így gondolkodni és cselekedni!

Nekem volt egy karácsonyom pár éve. Úgy alakult, hogy nem volt időm, energiám, hogy ajándékok után nézzek a kislányomnak. Ezért  -a lelkiismeret furdalásomtól vezérelve- a téli szünetük két hete alatt szinte éjjel-nappal társasoztunk, lapultunk az ágyban, kuncogtunk, beszélgettünk – együtt voltunk! Olyan boldogságot, amit ekkor soha de soha nem láttam még a szemében, a kicsi lelkében. Az Ő boldogságát látva, érezve és átélve én is még lelkesebbé váltam, és még többet tudtam adni. Hiszen Ő azt kapta, ami neki a legfontosabb: ENGEM és az időmet!

Jó az, ha képesek vagyunk napokat, heteket tölteni az ünnepi készülődéssel, és a végén, amikor igazán ragyogni és sugározni kellene a szeretetet, már fáradtak, kimerültek vagyunk, és arra nem marad erőnk, hogy odafigyeljünk a szeretteinkre, mert a fáradtság miatt már csak arra tudunk gondolni, hogy vízszintbe helyezhessük magunkat, és pihenhessünk, alhassunk – hiszen a dolgunkat elvégeztük?

És hol a szív?

Mi lett a valódi szeretettel?

Hova közhelyesítették, hova lett a varázsa, az igazi jelentése, a valódi tartalma, amikor előfordulhat, hogy a szeretet, a szimpátia kifejezése mindössze egy gombnyomás, egy kattintás, egy aprócska kézmozdulat. Megjegyzem én is használom a lájkolást, és biztosan Ön is, mert egy egyszerű módja lett a vélemény kifejezésének és közhírré tételének.

De! Mennyire őszinte ez a tett? Vagy Önnel is előfordult már, hogy mégsem kattintott rá, mondva, hogy mit szólnának ehhez a többiek? Szóval azért szeretek illetve kedvelek valamit, mert tényleg, a szívem legmélyén is így gondolom, és minden fórumon vállalom is ezt az érzelmet és a véleményemet, vagy az vezérel, hogy az micsoda előkelő és sikkes dolog bizonyos médiumok olvasójának, követőjének és lájkolójának lenni.

Vállalja Ön is az érzelmeit. Soha ne szeressen vagy kedveljen valamit csak azért mert az sikk, és mások szemében ez jó pontot jelent.

SZERETLEK!

Egy szó, aminek a csengésére, ízére kimondhatatlanul vágyunk, hallgatnánk minden percben, minden órában, nap nap után, legyünk bár férfiak, nők, gyerekek, fiatalok, idősek.

S tudjuk, hogy ki kell érdemelni. Tenni  kell érte, adni kell érte valamit, ára van, ámbár a legkönnyebben megfizethető ára: maga a szeretet, a szeretet kimutatása, odaadása, anélkül, hogy bármit is várnánk cserébe. Mégis sokkal-sokkal többet kapunk belőle vissza, mint amennyit adunk, sőt minél többet adunk belőle önzetlenül, annál több érkezik vissza hozzánk. Ugye milyen egyszerű és könnyen megfizethető?

A legmeghatóbb, ahogy a csemete vágyik a szülei szeretetére és figyelmére. Ideális helyzetben ez magától értetődő és kölcsönös. Rémisztővé akkor válik, amikor a gyermek a „szeretet” és a figyelem elnyeréséért arra is képessé válik, hogy önmaga ellen forduljon, és ezt akár fizikai, akár szellemi, akár lelki bántalmazás útján is, de megkapja.

Rajtunk múlik. Csak és kizárólag rajtunk, szülőkön, hogy milyenek lesznek a fiatalok, akiket képesek vagyunk bírálni, noha ők is példákat látva és utánozva tanulnak, fejlődnek, alakulnak. Ők a mi tükreink. Ha nem tetszik bennük valami, először magunkon kell változtatnunk, mert ők csak követnek bennünket.

SZERESS!

Ha az Ön szíve szeret, az a legtöbb mit adhat!

Mondja el! Szóból ért az ember. Soha ne halogassa, mert ha nem teszi meg, egyszer eljön az a pillanat, hogy már nem teheti meg, és akkor csak az önmarcangolás marad, és azon fog bánkódni, hogy miért is nem mondta el valakinek az érzelmeit, az érzéseit, hogy szeret, hogy szereti Őt…

És végül, de nem utolsósorban, a szeretet kifejezése lehet az is, és ragyogó karácsonyi ajándék, ha elindít egy gondoskodás programot a családja, a szerettei, vagy akár saját maga részére. Ennek az értéke most megbecsülhetetlen, amikor pedig odaér, hogy egyetemre megy a gyermeke esetleg unokája és nem kell választania, hogy a képességei szerint tanulhasson tovább, vagy az Ön pénztárcája szerint, hogy álmodja az életét vagy éli az álmait, hogy nyugdíjasként azon kell gondolkodnia, hogy elinduljon-e a csirkefarhátért a 3 átszállással és másfél órai úttal elérhető hypermarketbe, vagy csak kiugrik csirkemellért és csirkecombért a sarkon lévő baromfiboltba, akkor ennek az értéke felbecsülhetetlenné válik.

 

Hatékony pénzügyi szokásokat és

Meghitt, Boldog Karácsonyt Kívánok!

Áldott Békés Karácsonyt Kívánunk!

O. Henry: Háromkirályok ajándéka

The Gift of the Magi, 1905

 

Egy dollár nyolcvanhét cent. Ez minden vagyona. És ebből is hatvan cent csupa pennyben. Egy- meg kétpennynként rakosgatta félre, úgyhogy már rettegett tőle a fűszeres, a zöldséges meg a hentes, ha belépett a boltba – neki meg égett az arca szégyenében, mert érezte, hogy magukban fukarnak tartják a kicsinyes alkudozása miatt. Della háromszor is megszámlálta. Egy dollár nyolcvanhét cent. És holnap karácsony napja.

Most már világos, nem tehet egyebet, mint hogy lehuppan a kopott díványra, és jól kibőgi magát. Della ezt valóban meg is tette. Ami azt a filozófiai megállapítást váltja ki az emberből, hogy az élet csak zokogásból, szipogásból meg mosolygásból áll, de főként szipogásból.

Míg a ház asszonya a zokogás első stádiumából fokozatosan a másodikba csendesül, nézzünk körül az otthonában. Bútorozott szoba, heti bére nyolc dollár. Koldustanyának éppen nem mondható, de a kolduskataszteren dolgozó közegek bizony könnyen rásüthetnék ezt a minősítést.

Lent a lépcsőházban van egy levélszekrény, amelybe nem fér be a levél, egy villanycsengő, amelyből a látogató egyetlen hangot sem bír kicsikarni, valamint egy névjegy a következő névvel: „Mr. James Dillingham Young”.

A Dillingham név kiírása még a jómódnak abból az idejéből származik, amikor viselőjének heti harminc dollár volt a fizetése. Most, hogy jövedelme húsz dollárra zsugorodott, a Dillingham név betűi is annyira elmosódtak, mintha feltett szándékuk volna, hogy egyetlen szerény és igénytelen D-vé húzódjanak össze. Amikor azonban Mr. James Dillingham Young hazajön, és belép a lakásba, Mrs. Dillingham Young, a felesége, akit Della néven már bemutattunk az olvasónak, csak Jimnek szólítja, és a nyakába borul. Ez pedig igen jó dolog.

Della kibőgte magát, aztán a púderpamaccsal eltüntette arcáról a sírás nyomait. Az ablakhoz állt, és szomorúan kitekintett; a kilátás egy szürke macskára nyílt: a macska a szürke udvar szürke fala alatt sétált. Holnap lesz karácsony napja, s neki összesen 1,87 dollárja van Jim ajándékára. Hónapok óta félrerak minden pennyt, s ez az eredmény. Heti húsz dollárból nem futja sokra. A kiadások nagyobbak, mint számította. Ez örökösen így van. 1,87 dollárja van mindössze, ennyiből vehet Jimnek ajándékot. Az ő Jimjének. Pedig hány boldog órát töltött azzal, hogy kitervelte, mi szépet vegyen neki. Valami finom, különleges, igazán értékes holmit – ami egy icipicit méltó a megtiszteltetésre, hogy Jim tulajdona legyen.

A szoba két ablaka között volt egy állótükör. Az olvasó talán látott már állótükröt nyolcdolláros bútorozott szobákban. Ha egy nagyon sovány s igen fürge mozgású személy nézi benne hosszanti irányú csíkos, gyors egymásutánban megjelenő tükörképét, többé-kevésbé pontos fogalmat alkothat magának a külsejéről. Minthogy Della karcsú volt, megtanulta, hogyan kell megnéznie magát a tükörben.

Egyszer csak elperdült az ablaktól, s a tükör elé állt. A szeme ugyan ragyogott, de az arca húsz másodperc leforgása alatt egészen elszíntelenedett. Gyors mozdulatokkal kibontotta a haját a tükör elött, s teljes hosszában leengedte.

James Dillingham Youngéknak összesen két kincsük volt: roppant büszkék voltak rájuk mind a ketten. Az egyik: Jim aranyórája, amely még az apjától maradt rá. Ő is az apjától örökölte. A másik Della haja. Ha Sába királynőjének történetesen a szellőztetőaknával szemben volna a lakosztálya, holtbiztos, hogy Della hajmosás után az ablakon lógatná ki a haját, csakis azért, hogy lepipálja őfelsége ékszereit. S ha Salamon király lenne náluk a házmester, s kincsei az alagsorban lennének felhalmozva. Jim mindig megnézné az óráját, valahányszor elmenne mellette, csakis azért, hogy az öreg a szakállát tépje irigységében.

Mint mondtam, Della leeresztette gyönyörű haját: térden alul ért csillogó, hullámzó, rőt barna hajzuhatag, s mint valami palást, beburkolta egész alakját. Aztán gyorsan, idegesen megint feltűzte fürtjeit. A keze közben tétovázva megállt egy percre, s egy-két könnycsepp gördült le a szeméből a kopott piros szőnyegre.

Magára kapta elnyütt barna kabátját, feltette a régi barna kalapját. Perdült egyet, s a szeme még mindig csillogott, amikor kiröppent az ajtón, s lefutott a lépcsőn, ki az utcára.

Meg sem állt, míg egy cégtábla elé nem ért, amelyen ez volt látható: „Madame Sofronie. Vendéghaj nagy választékban.” Della felrohant az emeletre, majd pihegve megállt, hogy összeszedje az erejét.

A Madame magas, sápadt, rideg asszony volt, külseje rácáfolt szép nevére.

– Megveszi a hajamat? – kérdezte Della.

– Attól függ – mondta az asszony. – Vegye le a kalapját, hadd látom, milyen.

Della vállán leomlott a barna hajzuhatag.

– Húsz dollár – mondta az asszony, szakértő mozdulattal megemelve a nehéz fürtöket.

– Adja ide a pénzt, de gyorsan – mondta Della.

Rózsaszín lepkeszárnyon repült el a következő két óra. Della végigjárta az áruházakat. Ajándékot keresett Jimnek.

Nagy sokára talált is valamit; mintha egyenesen Jim számára készült volna, csakis neki, és senki másnak. Átkutatta az áruházak egész készletét, de egyikben sem talált hozzá hasonlót. Platina óralánc volt, mintázata nemesen egyszerű, értékét csupán az anyaga hirdette, s nem holmi cikornyás, talmi minta – bár ilyen egyszerű volna minden, ami jó! A lánc valóban méltó volt az órához. Mihelyt Della meglátta, rögtön tudta, hogy ezt pedig Jim fogja viselni. Olyan ez a lánc, mint a férje. Szerénységgel párosult nemesség, ez az, ami Jimre és a láncra egyaránt jellemző.

Huszonegy dollárt kértek érte, s Dellának nyolcvanhét cent maradt a zsebében, mikor hazasietett. Ennek az óraláncnak a birtokában Jim most már bízvást megnézheti bármely társaságban, mennyi az idő. A pompás órára ugyanis ez ideig olykor csak lopva pillanthatott, mert lánc helyett csupán egy ócska bőrszíjra volt felerősítve.

Hazatérve Della mámoros örömén némileg fölülkerekedett az óvatos, józan megfontolás. Elővette a sütővasat, meggyújtotta a gázt, s hozzálátott, hogy helyrehozza a nagylelkűséggel párosult szerelem romlását. Márpedig, kedves barátaim, az efféle romlást helyrehozni minden esetben roppantul nehéz feladat, mondhatni óriási feladat.

Negyven perc múlva Della fejére apró, tömött fürtöcskék simultak: egészen olyan lett, mint egy huncut iskolás fiú. Della hosszan, gondosan, kritikus szemmel szemlélte tükörképét.

– Ha Jim menten meg nem öl, ahogy meglát – gondolta magában –, akkor biztosan azt mondja majd, hogy olyan vagyok, mint egy Coney Island-i kóristalány. De mihez kezdtem volna egy dollár nyolcvanhét centtel?

Hét órára kész volt a kávé, a hirtelen sült borjúszeletekhez pedig a kályha szélén állt a forró serpenyő.

Jim pontosan járt haza. Della a markában szorított óralánccal az asztal sarkán ült, az ajtó mellett, amelyen a férje majd belép. Aztán egyszerre csak meghallotta Jim lépteit a lépcsőházban, lent az első emeleten, s erre hirtelen elsápadt. Della gyakran fohászkodott magában egészen egyszerű, mindennapi dolgokért, s most azt rebegte: Édes Istenem, add, hogy Jim így is szépnek találjon!

Kinyílt az ajtó, Jim belépett, s az ajtót betette maga mögött. Sovány, magas, az arca komoly. Szegény fiú, mindössze huszonkét éves, és már családfenntartó. Új felöltöre lett volna szüksége, és nem volt kesztyűje.

Jim megállt az ajtónál, mozdulatlanul, mint a vizsla, mikor fürjet szimatol. Dellára szegezte tekintetét, de az asszonyka nem tudott kiolvasni a szeméből semmit, és megrettent. Jim pillantásában nem volt sem harag, sem meglepődés, sem rosszallás, sem iszonyat, sem valamilyen más érzés, amelyre Della felkészült. Jim csak bámult rá mereven, furcsa, kifejezéstelen arccal.

Della leugrott az asztalról, és elébe állt.

– Jim drágám – kiáltotta –, ne nézz így rám! Levágtam a hajamat, és eladtam. Itt a karácsony, és nem akartam, hogy úgy múljon el, hogy meg ne ajándékozzalak. A hajam majd kinő megint, mondd, ugye, nem haragszol? Muszáj volt megtennem. Az én hajam nagyon gyorsan nő. Szólalj hát meg, Jim, mondd, hogy: Boldog karácsonyi ünnepeket!, és örüljünk egymásnak. Ha tudnád, milyen szép, milyen gyönyörű ajándékot vettem neked!

– Levágtad a hajad? – kérdezte Jim nehezen forgó nyelvvel, mintha a legkeményebb szellemi megerőltetéssel sem bírta volna ezt a nyilván való lényt megérteni.

– Levágtam és eladtam – mondta Della. – Hát így már nem tetszem neked? Pedig az vagyok, aki voltam, a hajam nélkül is, nem igaz?

Jim furcsán körüljáratta tekintetét a szobában.

– Azt mondod, nincs meg a hajad? – szólt szinte bárgyú arccal.

– Hát aztán – válaszolt Della. – Mondom, hogy eladtam. Volt, nincs, vége. Karácsonyeste van, kisfiam. S most légy kedves hozzám, hiszen miattad vágtam le. A hajamat szálanként megszámolhatták – folytatta az asszonyka, hirtelen elkomolyodva, édes-melegen –, de ki méri fel, hogy én téged mennyire szeretlek?!… Süthetem már a húst, Jim?

Jim hamar magához tért különös révületéböl. Karjába kapta asszonykáját. S mi most tíz másodpercre fordítsuk el tapintatosan a tekintetünket, vegyük figyelmesen szemügyre valamely jelentéktelen tárgyat a szobában. Heti nyolc dollár vagy évi egymillió – hát nem mindegy? A matematikusok vagy más okos emberek bizonyára helytelenül válaszolnák meg ezt a kérdést. A három napkeleti bölcs értékes ajándékokat hozott, de ilyen kincs nem volt a kincseik között. A továbbiakban majd fény derül e homályos célzásra.

Jim kihúzott a zsebéből egy csomagot, s az asztalra dobta.

– Nehogy félreérts, Dell – mondta. – Felőlem levághatod, leborotválhatod vagy megmoshatod a hajad, attól még én éppúgy foglak szeretni. De bontsd csak ki ezt a csomagot, és tüstént meglátod, miért voltam úgy oda az első pillanatban.

A fürge fehér ujjak sietve letépték a spárgát meg a papírt. Aztán elragadtatott örömsikoly hangzott fel, majd sajnos nőies hirtelenséggel keserves zokogás és jajveszékelés, úgyhogy a ház urának minden rendelkezésre álló eszközt latba kellett vetnie, hogy megvigasztalja az asszonyát.

A csomag ugyanis a Fésűket tartalmazta, azt a fésűkészletet, amely már régóta Della csodálatának tárgya volt, egy broadwayi üzlet kirakatában. Gyönyörű fésűk voltak, tiszta teknőcből, a szélük ékkővel kirakva, pontosan az az árnyalat, amely az ő hajdani szép hajához illett volna. A fésűk sokba kerültek, Della szíve mégis majd elepedt értük, pedig semmi reménye sem volt rá, hogy ez a készlet valaha is az övé legyen. S íme, most mégis az övé lett, s az áhított ékességnél is gyönyörűbb hajfonat… nincs többé!

Della kebléhez szorította a fésűket, s végre mégis ráemelte tekintetét a férjére. Könnyben úszó szemmel, mosolyogva mondta:

– Az én hajam ám nagyon gyorsan nő!

Aztán mintegy leperzselt szőrű kismacska, hirtelen felszökkent, s felkiáltott:

– Jaj!

Jim még nem látta az ő ajándékát. Della mohó várakozással nyújtotta felé a nyitott tenyerén. A tompa fényű nemesfém szikrázva csillant meg az asszonyka szenvedélyes szerelmének fényében.

– Ugye, csodálatos ez a lánc, Jim? Bejártam érte az egész várost. No, most aztán napjában százszor is megnézheted, mennyi az idő. Add csak ide az órád, hadd lássam, milyen rajta.

De Jim ahelyett, hogy engedelmeskedett volna, ledőlt a díványra, kezét a tarkója alá tette, és csak mosolygott.

– Della – mondta –, rakjuk el a karácsonyi ajándékokat, őrizzük csak egyelőre a szekrényben. Túlságosan szépek, semhogy pillanatnyilag használhassuk őket. Eladtam az órámat, abból vettem neked a fésűket. Süsd ki azt a húst, kérlek.

A háromkirályok, akik ajándékokat hoztak a jászolban fekvő kisdednek, mint tudjuk, bölcsek voltak, nagyon bölcsek. Ők találták ki a karácsonyi ajándékozás szép szokását. S minthogy bölcsek voltak, bölcsesség volt bizonyára az ajándékaikban is; nyilván minden ajándékuk különleges ajándék volt, ki lehetett cserélni, ha történetesen más is ugyanazt hozta volna. Én itt bárdolatlan szavakkal egy jelentéktelen történetet mondtam el két bolondos gyerekről, akik hónaposszobában laktak, s balga módon feláldozták egymásért legdrágább kincsüket. Befejezésül hadd mondjam meg mégis napjaink bölcseinek, hogy minden ajándékozó közül ők ketten voltak a legbölcsebbek. Az ilyenek a legbölcsebbek mindazok közül, akik ajándékokat adnak, és akiket megajándékoznak. Mindenütt ők a legbölcsebbek. Bizony mondom, ők a napkeleti királyok.

 

Áldott és Szeretetteljes, Békés, Boldog Ünnepeket Kívánunk!

Szeretettel:

a MacPherson Hungary Kh Alapítvány Önkéntesei és Tisztségviselői